Tizenöt nap a Dunán

Tizenöt nap a Dunán

A tragikus sorsú Rudolf trónörökös szívesen foglalkozott tudományokkal, főleg néprajzzal és természettudományokkal, de szenvedélyes vadász is volt, miközben tanult ornitológusként számos felfedezést is tett. A világhírű Alfred Brehm nem egy munkájában hivatkozik az elért eredményeire. Rudolf mély barátságot ápolt a világhírű Akfrika-kutató Teleki Sámuellel is, akit erdélyi útjain ismert meg, s aki nem véletlenül róla és Stefániáról nevezte el az Afrikában felfedezett tavakat. Élete során Rudolf számos nagyobb utazást is tett, a jelen útinapló az erdélyi és dunai utazásának emléke: 1878-ban Eduard Hodek bécsi preparátor, Eugen von Homeyer és Brehm társaságában tizenöt napos vadászkirándulást tett a Duna magyarországi szakaszán. Több helyütt megálltak, és a Duna melletti ártéri erdőkben, mocsarakban, de távolabbi erdőkben is vadásztak, így felkeresték az adonyi gémszigetet, Apatin és a Drávafok környékét, A Béga-csatorna környéki berkeket, a keskendi erdőt, a Hulló-mocsarat, a Fruška Gorában pedig keselyűkre vadásztak. Céljuk az volt, hogy néhány kevésbé ismert madárfajt természetes közegükben ismerjenek meg és adatokat gyűjtsenek róluk.
„1878 április hava elején határoztam el, hogy vadászkirándulást rendezek az Al-Duna vidékére a monarchia határain belül. A gondolat, hogy ezt az igen kevés utazótói ismert szép vidéket megnézzem s fegyverrel a vállamon madártani tanulmányokat téve átkutassam, nem volt új. Zelebor évekkel ezelőtt járt már ott, gyűjtve az udvari múzeum számára, s Hodek, az ismeretes preparátor, minden esztendő tavaszán végigmegy a Dunán déli Magyarországba, Szlavóniába, sokszor még tovább is, le egész a Dobrudsába, hogy ezt az ornithológusra és a vadászra nézve olyan gazdag világot kizsákmányolja. Hiszen ezek a vadonok, melyek a természet barátjának annyi bájos tájképpel kedveskednek és a búvárnak gazdag anyagot, megfigyeléseire háborítatlan helyeket nyújtanak, olyan közel feküsznek egy világvároshoz, Bécshez, s olyan közel vannak Pesthez.
Valahányszor Hodek ez útjából az utóbbi években visszatért és utazása bámulatos eredményéről s fáradalmairól beszélt, beszédje mindig úgy hangzott a fülembe, mint a szirénák éneke, és azok a sötét erdők százados tölgyeikkel, gazdag állatvilágukkal, melyeket az ember mindent egyengető kultúrája erre az utolsó menedékhelyre szorított, ellenállhatatlanul vonzottak maguk felé.”
Az útinapló a Magyar Királyi Természettudományi Társulat 1890-es pártolói megjelentetése után először jelenik meg önálló kötetben, fakszimile kiadásban.