Az ötös számú vágóhíd (7. kiadás)

Az ötös számú vágóhíd (7. kiadás)

„Másnap délben már előjöhettek a húsraktárból. Az amerikaiak és az őrök fölött az eget feketére festette a korom. A nap dühös, apró gombostűfejjé zsugorodott. Drezda: akár a Hold. Kövek, ásványok. Semmi egyéb. A kövek szinte izzottak. A környéken mindenki meghalt.

Így megy ez.”

Lehet, hogy Az ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legnagyszerűbb háborúellenes regénye. Mármint, hogy talán volna még más – vagy sok? – ilyen nagyszerű háborúellenes regény. De Vonnegut esetében ez az „egyik” mégis falsul hangzik. Mert tényleg, senki sem volt és lesz olyan, mint, ő, aki 2007. április 11-én meghalt, és mindig meg fog halni ugyanakkor – már ha egyszerre létezik múlt, jelen és jövő, mint a főhőse, Billy Pilgrim számára –, de a könyvei valahogy egy szemernyit sem avulnak. És akárhányszor olvassuk őket, mindig rácsodálkozunk nemcsak Vonnegut káprázatos ötletességére, hanem szkeptikus-bölcs humanizmusára is. Szóval ez a Billy Pilgrim, aki ugyanakkor született, mint Vonnegut, átéli Drezda bombázását… és kicsit meghibban tőle. Plusz belegabalyodik az időbe. Ráadásul még a tralfamadoriak is elviszik a bolygójukra, hogy az állatkertjükben nézegessék a furcsa lényt…