Vavyan Fable

Vavyan Fable 11 éves kora óta ír. 1987-ben jelent meg első regénye, köztük zsaru-, akció- és kalandregények, fantasyk (mesélőkönyvek), bohóságok és (megbotránkoztató) novellák.

Fesztelenül könnyed, merész stílusával, vagány humorával, csak rá jellemző, játékos, egyedi nyelvezetével ledöntötte a műfajkorlátokat, így vált az igényes szórakoztatásra vágyó olvasók kedveltjévé. Regényeiben egyedülálló módon váltogatja a karakter- és helyzetkomikumot a nyelvi humorral.

Nívós gondolatvilága sokunkhoz közel áll, a tőle kölcsönzött szófordulatok, nyelvi lelemények, idézetek szállóigeként/aforizmaként terjednek, beépülnek szókincsünkbe, ujjlenyomatszerűen felismerhetők az irodalmi és köznyelvben egyaránt.

Fable nem csupán történetet vet papírra, ő babonázóan mesél, minket is bevonva az általa teremtett, minden ízében életre lehelt, ezersok színű világba, melyet aztán oly nehezünkre esik elhagyni a végén. Hősei nem fekete vagy fehér jellemek, inkább pepiták, jó s rossz tulajdonságokkal, mint mi magunk is; még főgonoszai is emberszabásúak.

Rajongói szerint Vavyan Fable olyan író, akit az ember nem tud letenni, mert elvarázsol, magával sodor, gondolkodásra késztet, és végig a tenyerén hordozza az olvasót.

Fable nem ömlik ránk a médiából, könyvei nem marketingsikerek, hanem igaziak; úgy tartja, ő ne divatban legyen, hanem olvasásban.

Vidéken él, erdő-mező-kispatak, madártrilla, patadobogás, oxigén társaságában.

Önéletfestés a '90-es évekből:

"Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében. Később - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.

Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.

A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem."